5.

 

Majdnem fél órába telt, mire sikerült összeköttetést teremteni a Földdel. Mindannyian feszültek és idegesek voltunk, mikor végre megszólalt angolul a távoli recsegő hang.

– Hello, Redscout. Nemzetközi Űrmegfigyelő Központ. Vétel!

– Hello, Űrközpont, hol az ördögben voltak ennyi ideig? Vétel!

– Sajnáljuk, Redscout. A műszerek rosszul működnek. Vétel!

– A fene egye meg, azt a sok hülyét, mindig az a szerviz probléma – mondta Rhodes, de csak nekünk. – Ellenséges flotta közeledését észleltük a 2793-as centiasztronómiai egységben. Vétel!

– Hányan vannak?

– Nem tudjuk, de nagyon sokan.

– Tökéletesen biztos ebben?

– Többször ellenőriztük a számításokat. Teljesen bizonyos, hogy idegenek közelednek a Föld felé. Sebességcsökkenésük 3 g.

– Lehetetlen!

– Több mint egy órán át figyeltük őket. Dr. Warboys és én egyetértünk ebben, hogy a lassulás 3 g.

Egy percig csönd volt. Dermedt nyugalom. Aztán megszólalt egy hang:

– Hello, Redscout. Itt Robert Milner altábornagy.

– A személyzeti főnök – súgta Rhodes.

– Rhodes ezredes, bizonyos Ön abban, amit jelentett? Vétel!

– Uram, minden számítást elvégeztünk és többször ellenőriztünk, semmi kétség, így van. Vétel!

– Rendben. Az űrhajók maradjanak a jelenlegi állásban, amíg a nemzetközi flotta felszáll.

– O. K. uram. A parancsot értettem. Mi legyen Warboys-szal?

– Nem segíthetünk. Magára bízom. Vétel és vége – fejezte be a személyzeti főnök.

– Sajnálom, Dick – mondta Rhodes és nagyon gondterheltnek látszott.

– Ne aggódj. A személyzeti főnököd törődik velem. Most már teljes a hadiállapot?

– Hát igen. Még körülbelül három nap, mire az egész flotta felérkezik. Egyelőre csak figyelünk és küldjük a híreket.

– Mi történhet közben az előőrssel?

– Nehéz lenne kitalálni, mi mindenesetre kitérünk előlük, amíg lehet.

Kissé émelyegni kezdtem. A hivatásos katonákat úgy látszik, szoktatják a halál gondolatához, de a civil fantáziájának kissé idegen az űrben bukdácsoló holttestek képe.

Rhodes kiterítette a hatalmas térképet, amely a falon a Naprendszerünket mutatta.

– Az az érzésem, hogy az ellenséges flotta sokkal sebezhetőbb, mint a miénk – mondtam és a térképet bámultam.

– Hm. Talán igazad van.

– Hogyan harcolunk? – kérdeztem, megpróbálva betörni a gondolatkörbe, amely Rhodes és a legénység agyát egyre jobban betöltötte.

– Csak egy dolgot tehetünk. Szoros köteléket alakítunk űrhajóinkból a Vénusz és a Mars között, úgy, hogy a Föld többé kevésbé középpontban maradjon – mondta Rhodes, ujjával mutogatva a térképen elképzeléseit. – Így talán sikerülne az ellenséget a Nap túloldalán tartani, hogy mindig nagyobb távolságban legyenek a Földtől, mint mi.

– És ez mire jó? – kérdeztem.

– Nos, az ellenség máris majdnem a Jupiter pályáján belülre ért. Mi a Nap túlsó oldalán vagyunk, körülbelül itt – mutatta Rhodes. – Véleményem szerint az előőrsök egy részét a Föld felé irányítják.

– Ami tehát ezt jelenti, hogy mi fogjuk a frontot tartani? – szóltam közbe, mert egyre világosabb lett előttem a helyzet.

– Igen – mondta filozofikusan Rhodes.

– Ezek a torpedók érnek valamit?

– Nem hinném. Ha ezek a fickók 3 g lassulásra képesek, nagyon könnyen elcsúsznak mellettünk, ámbár még mi is tartogatunk egy-két meglepetést számukra – mondta Rhodes és mosolygott.

– Most hol vannak?

– Most kerülik meg a Napot – válaszolta a radarernyőnél figyelő űrhajós.

– Hát ekkor nem hagyják ki ezt a trükköt sem. Ide jönnek megnézni, van-e itt valaki?

A radarernyőt figyeltem.

– Ez az – monda Rhodes és az ujjait pattintgatta. – Szeretnék elkapni az előretolt radar megfigyelőket, vagyis minket. Meg kell mondanom, hogy mindössze öt óránk van hátra.

– Mit fogunk csinálni? – kérdezte ez egyik űrhajós. – Egy lehetőségünk azért még van. Dick, mit gondolsz, tudnál egy kis boszorkányságot művelni a torpedóink elektromos áramkörében?

– Milyen értelemben? – kérdeztem.

– Úgy, hogy a díszlövést egyszerre tudjuk leadni az összes torpedóval, nem külön-külön.

– Nem egészen értem.

– Egyetlen pontra akarok támadni az összes lövedékkel a következőképpen. Ha az első torpedó nem talál, ami valószínű; akkor visszajelenti a másodiknak a hiba okát, így a második már nem hibázik. Ha a második is elvétené a célpontot, akkor jelenti a harmadiknak és így tovább. Így az első lövés telitalálata rendkívüli mértékben biztosított.

– Miért nincsenek a torpedóid eleve így programozva? – kérdeztem.

– Normális körülmények között nagyon költséges játék lenne, mert azt jelenti, hogy körülbelül a készletünk felét egyetlen célpontra kell kilőni.

– Erre miért lesz szükség, uram? – kérdezte az egyik űrhajós.

– Szeretném, ha az ellenség azt hinné, hogy fegyvereink sokkal jobbak, mint amilyenek a valóságban. Szeretném, ha az első lövés találna, kerül, amibe kerül.

– Arra számítasz, hogy ezután visszavonulnak?

– Lehet. Meg tudod csinálni, Dick?

– Megpróbálom.

Az egyik űrhajós létrát hozott, és kinyitották a mennyezeten levő ajtót. Elküldtem a szerszámosládáért. Felmásztam a létrán, és átbújtam a mennyezeten. A jelmagyarázó táblát kerestem; tulajdonképpen a torpedó és a radarirányító közötti kapcsolatra volt szükségem. Nagy nehezen sikerült megtalálni. A kettő között volt összeköttetés. Bárki is tervezte a torpedókat, biztos, hogy ez a megoldás az ő fejében is megfordult. A torpedót úgy csinálták, hogy ha egyszer kilövik, akkor állandóan rádiójelzéseket ad vissza az űrhajónak a célpont helyzetéről. Így a torpedókat sorba kapcsolva elérhetem, hogy a jelzéseket visszajelentsék.

A probléma megoldása tehát könnyebb volt, mint gondoltam.

Két órát töltöttem el a hőségben azon a kis helyen megfeszített munkával, de legalább nem eredménytelenül. Végre lemásztam a létrán. Lent közben az egész legénység az ezüstöt űrruhába öltözött. Rhodes az enyémre mutatott, amelyet már odakészítettek az egyik fekvőszékre. Az egyik űrhajós segített öltözködni, és rám erősítette az oxigéncsövet.

– Hogy ment a dolog? – kérdezte Rhodes a rádión keresztül.

– Nem egészen tökéletes, de azt hiszem, elég szép tűzijáték lesz belőle.

– Az nekünk elég – mormolta.

A radarernyőhöz léptem, Rhodes is felkelt és odajött. Az ernyőn nyolc fényes pont csillogott. Nagy sebességgel közeledtek.

– Megpróbálhatom a rádiót, uram?

– Nem.

– Torpedó a vetőcsőbe – hallatszott a kommunikációs tiszt hangja.

A monitorokon hatalmas villanás. A hajó táncolni kezdett, mint valami lélekvesztő.

Nagy nehezen összeszedtem magam a padlóról, Rhodes még mindig a talpán volt, csak azt nem tudtam, hogyan csinálta?

– Elhibázta, de nem sokkal – mondta, és a műszerfalhoz ment.

– Most én adok neki.

Ebben a pillanatban a fejhallgatómban erős morajlás, zúgás hallatszott. Megráztam a fejem, de a hang nem szűnt meg. A hajó ismét megingott, mintha bukfencet vetettünk volna.

– Nagyon közel vannak, nem kockáztathatok többet. Minden kész a kilövéshez?

– Igen, uram.

– Beállítás – Zöld 19,113 – Vörös 472,6 – Sárga 9,3001. Sebesség – 0,4467 – 0,0133 – 0,2426 – mondta az egyik űrhajós a műszereket figyelve.

– Tűz! – kiáltotta Rhodes. Önkéntelenül összerándultam, amint a hang a morgó alapzajon keresztül dobhártyámba tört. Az űrhajó a másodpercnek tört része alatt szinte visszahőkölt, amikor a torpedók elhagyták.

Hirtelen ismét a padlón találtam magam. Nem a robbanástól, hanem mert Rhodes megváltoztatta az űrhajó irányát, hogy az ellenfél űrhajóit kimanőverezze. A körülbelül 5 g gyorsulás azonban hamarosan megszűnt.

– Jól vagy, Dick? – kérdezte Rhodes.

– Nem valami fényes a közérzetem – válaszoltam, miközben megpróbáltam összetört testemet felszedni a padlóról.

– Gyere csak, ezt nézd meg.

Odamentem a radarernyőhöz és megnéztem. Csak hét hajót láttam.

– Csak hét – mondta Rhodes megveregetve a hátamat.

– Ez jó …

Még mindig nagyon rosszul éreztem magam. Valaki felkiáltott. Már megint jönnek. Rhodes kiengedte a második sortüzet. És ismét az a rettenetes gyorsulás.

– Uram, egy másik flotta is közeledik – szólalt meg a kommunikációs tiszt.

Teljesen összetörten és nevetségesen néztem fel a padlóról.

– Egy másik flotta? – kiáltott Rhodes.

– Igen, uram. A 45°-os heliocentrikus hosszúság mentén.

A hajó lassulni kezdett, így végre fel tudtam állni. – Ez aztán nagyon furcsa. – szólt Rhodes. – Az egyik szembejön, a másik meg oldalról, mi pedig itt vagyunk közepén bekerítve.

– Mi van ebben olyan furcsa? – kérdeztem nagyon gyenge hangon.

– Nos, hát az, hogy ez a második flotta nem áll radarösszeköttetésben az elsővel, mert köztük van a Nap. Mi pedig itt fogunk hajótörést szenvedni a kettő között.

Mindenki kíváncsian nézett az ezredesre.

– Add le a híreket a Földnek – fordult a kommunikációs tiszthez.

– Tehát befejeztük? – kérdeztem, amint tudatosult bennem, hogy életben maradásunk esélye percről percre kevesebb.

– Sajnálom, Dick. Ennél többet nem tudok tenni – szólt Rhodes és a kommunikációs tiszthez fordult. – Hány hajó válaszolt a felhívásra?

– Körülbelül 217 – válaszolta.

– Talán még az életmentést is vállalják – mondta Rhodes ironikusan.

Torpedó robbant a közelünkben. Hajónk pörögni kezdett. Azután még egy robbanás. A harmadik robbanásra már mindenki elvesztette egyensúlyát és az egyik kabinfaltól a másikig csapódott. A műszerfal zárlatot kapott, a jelzőfények kialudtak.

– Eltaláltak!

Rhodesnak már nem volt ideje, hogy válaszoljon, mert a hajót újabb találat érte. Minden szétesett, és a legénység szerteszét röpült az űrbe.

Nagyon furcsa érzés, amikor az ember enyhén pörögve állandó sebességgel repül az űrben, mert nem érzi, hogy repül. Tulajdonképpen feladtam a küzdelmet, hogy stabilizáljam a mozgást, és teljesen csak önmagamra figyeltem. Úgy vettem észre, hogy nem sérültem meg komolyabban. Leginkább attól féltem, hogy az űrruhám megsérült, de rájöttem, hogy már régen nem élnék, ha ez történt volna. Így azután a végtagjaimat kezdtem mozgatni, vajon eltörött-e valamim, de csak horzsolások voltuk rajtam.

A csata, amit furcsa hadállásomból figyelemmel kísérhettem, még mindig folyt. Érdekes módon azonban a másodiknak érkező flotta támadta az elsőt. Mi lehet ez? Biztosan megsérült a központi idegrendszerem. Vagy a szemem. Valami abszurd félelem kezdett rajtam elhatalmasodni. Ha így távolodom a csatatérről, akkor nullára csökken annak az esélye, hogy valaki felvesz.

Hirtelen újabb problémám támadt. Egy idegen hajó egyenesen felém tartott. Na végre, ez az, – gondoltam. De amilyen gyorsan előbukkant, úgy el is tűnt. Valami nagyon furcsa és szomorú gondolat ötlött fel benn. Szerettem volna látni ez idegeneket, mielőtt végleg eltűnök a semmiben, Naprendszerünk feneketlen mélységeiben.

Azt hiszem már egymilliomodszor fordultam meg saját tengelyem körül, amikor észrevettem egy űrhajó sötét körvonalait, nem messze tőlem. Elállt a szívverésem. Hirtelen fény villant és valami elsuhant mellettem. Vártam a robbanást, de semmi nem történt. Nem lövedék volt, hanem mentőzsinór. A baj csak az volt, hogy kissé elhibázták a célt és nem tudtam elfogni. Újabb villanás, de ezúttal a lábaim között megtaláltam a zsinórt. A gravitáció hiánya és a normális koordináció nehézségei miatt szinte hihetetlen erőfeszítésembe került, míg végre meg tudtam kapaszkodni benne. Végre sikerült egy karikát találnom az űrruhámon, amelyhez hozzáerősíthettem. Körülbelül, öt perccel később észrevettem az irányváltozást. A mentőzsinór az űrhajó felé húzott.

Amikor ezt felfedeztem, olyan izgatott lettem, hogy egyáltalán nem törődtem azzal, vajon ez az űrhajó a miénk vagy ellenséges.

Közben a zsinór egészen közel húzott a hajóhoz. A mienk? Vékonyabbnak látszott; nem voltam benne biztos. Aztán rádöbbentem, hogy nem a mieink közűl való. A bejárat, amely általában a középtájon szokott lenni, hiányzott. Ennek a hajónak az ajtaja majdnem a szívókáknál volt, és amint még jobban a közelébe kerültem, azt is észrevettem, hogy a torpedóvetőcsövek nem az orrában vannak, hanem az oldalához erősítve. Éreztem, hogy kiver a hideg verejték.

A bejárat széles kétrészes ajtó volt. A kötél behúzott a nyíláson, egészen a szemközti falig. Az ajtó bezárult mögöttem. Kigyulladt egy izzólámpa és láthattam, hogy a zsinór egy hatalmas légzsilipbe húzott. Lassan lebegve leereszkedtem a padlóra. Kibogoztam a mentőzsinórt és közben éreztem, hogy a gravitáció erősödik. Egyensúlyomat is visszanyertem. Néhány perccel később lassan kinyílt előttem a fal, és feszült idegeimben a félelem bizseregni kezdett. Betántorogtam a másik helyiségbe.

Hirtelen úgy éreztem, hogy a padló felfelé emelkedik velem, dülöngélve megpróbáltam visszanyerni egyensúlyomat. Hisztériás nevetésbe törtem ki, amikor rájöttem, hogy egy gyors liftben vagyok. Hirtelen megállt. A következő pillanatban kinyílt az ajtó és elém tárult az erősen megvilágított kabin a idegen legénységgel. Felém indultak Egyesek ezüstszínű űrruhát viseltek, mások csillogó smaragdzöldet, de akadt aranyszínű is. Tulajdonképpen mindannyian normális emberi méretűek voltak. Az, hogy embernek látszottak és nem „patkánynak”, megnyugtatott kissé, de amikor az egyik „aranyember” felém lépett, ijedtemben nagyot ugrottam. Az alak megfogta a karom és kihúzott a liftből. Egyáltalán nem volt erőszakos a fogása, sőt inkább barátságos, mint amikor a vakokat átsegítik a másik oldalra. Amint kiléptem a liftből, az ajtó becsapódott és éreztem, hogy az űrruhámat kezdik kilazítani. Az aranyfiú valami „rendben” jelet integetett, és már vetette is le rólam. Amikor kibújtam a sisakból, először ösztönösen visszatartottam a lélegzetet, de nem bírtam sokáig, levegőt kellett vennem. Megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy az atmoszféra egészes normális, nem valami mérges gázkeverék, mert ez is lehetett volna.

Mindenki levette a sisakot. Emberi arcok voltak! Már arra gondoltam, hogy a földi űrflotta tagjai.

– Selgain – szólt az aranyruhás.

– Hello – válaszoltam, idegesen kapkodva a levegőt. Mindannyian kíváncsian méregettek. Az aranyruhás úriember a műszerfalhoz ment, lenyomott egy gombot, mire megjelent egy asztal és hozzákapcsolva egy szék. Leültettek. Mindannyian körém csoportosultak, és bennem felébredt a kíváncsiság, hogy vajon mit akarhatnak tőlem. Az aranyember a szájára mutatott, és úgy tett, mintha beszélne.

– Azt akarják, hagy beszéljek? – kérdeztem. Helyeslően bólogattak.

– Azt hiszem, most már értem – mondtam, kedvet kapva a munkához. – Azt szeretnék, ha beszélnék, hogy rájöjjenek, milyen nyelven beszélek. Nos, bár nem tudom, hogy miként csinálják, de azt hiszem menni fog. Nevem Richard vagy Dick Warboys, agglegény vagyok. A St. John Kollégiumban, Cambridge-ben lakom Angliában, és ott is tanítok az egyetemen. – Megálltam. Miközben beszéltem, egy kiírógép dolgozott. Gondolom, hogy a beszédemet egy komputer átalakította numerikus formába. Ezután sokkal gondosabban és módszeresebben folytattam. Az aranyember közben tanulmányozta a kiírt információt. Megnéztem a többieket is. A zöldruhás rendkívül fiatalnak látszott. Hirtelen rájöttem – nem férfi, hanem nő.

Az aranyember közben egy írógépen pötyögtetni kezdett. Amikor befejezte, a komputer kimenő egysége ismét kiírta a választ. Elolvasta, aztán még gépelt valamit.

– Selgain – szólt mosolyogva.

– Üdvözlünk – jött egy pár másodperc múlva a gépi hang.

– Üdvözletem – mondtam én is, és szavamat a gép „Selgain”-ja követte.

Az aranyruhás mosolygott és folytatta a gépi beszélgetést.

– Nevem Betelgeuse. Ez pedig Alcyone – előretolta a lányt, aki szintén mosolygott. – Ez pedig Rigel. – Rigel bólintott. – Ők pedig három M. – A három jóvágású fiatalember bólintott, és mint egy ember egyszerre szólaltak meg – Selgain.

Én is üdvözöltem őket és bólintottam.

– Szerencséje volt – mondta Betelgeuse, és az űröltözetem övére mutatott. – Ez adta a vészjelzéseket.

Hálát adtam őrangyalaimnak. Valószínűleg automatikusan léptek működésbe, amikor kirepültem az űrhajóból.

– Össze tudják szedni a többieket is? – kérdeztem.

– Megpróbálhatjuk. Meg tudja mutatni, hol érte Önöket a találat? – kérdezte Betelgeuse.

Átnyújtott egy mutatót és egy térképet, amelyre a ledöglött és szétrobbant űrhajókat világító pontokkal bejelölték. Amennyire vissza tudtam emlékezni, mi körülbelül egy V alakzat alsó részében robbantunk darabokra, és egyik irányból az egyik, a másikból a másik flotta közeledett. Erősen koncentráltam, mire sikerült a helyes V alakot bejelölnöm. Az alját egy robbanás jelezte.

– Körülbelül itt – mondtam, és arra a bizonyos pontra mutattam.

Alcyone és Rigel az írógéphez mentek és valamit a gépbe írtak. Az űrhajó megindult.

– Leírunk a területen egy kört. Tudja, hogy milyen sebességgel haladtak, amikor találat érte a hajót?

– Nem – válaszoltam. – Szerintem mindenféle sebesség elképzelhető.

– Akkor azt a sebességet vesszük alapul, amellyel Ön haladt.

Leírtunk egy kört, de minden eredmény nélkül. Betelgeuse rám nézett.

– A pontos helyet kellene megtalálnunk, de attól tartok, ha nincs ott senki, akkor Önt kell visszajuttatni a Földre.

– Visszaküldenek a Földre? – kérdeztem. – A földi ember nagy veszélyben van, már látom.

– Sokkal nagyobb a veszély, mint gondolná.

– Hogy érti ezt?

– Ha eljön az ideje, mindent megtud – válaszolt Betelgeuse.

Azt hittem, hogy az egész csak valami trükk, amikor megadták a földre szálláshoz az instrukciót. Az intercom kattogni kezdett. Mintha valamit hallattam volna. És valóban a régi, ismert vészjelzés volt.

– Hát ez mi? – kérdezte Alcyone.

– A jelzések?

– Igen.

– Azt jelenti „segítség!”

– Éppen jókor – mosolygott Betelgeuse.

A vészjelzés egyre erősödött. Már egészen a közelében lehettünk. Egyik monitoron keresztül fürkésztem az űrt. A kamera addig pásztázott, amíg végül rátalált egy sötét foltra. A sötét folt lassan kirajzolódott hajóroncs volt. Valaki mozgott a romok között. Hátán az űrmentőcsomag, a hátizsákrakétával. A rakétából lángnyelvek csaptak ki. Nyilvánvaló volt, hogy az illető menekülni akar.

– Fél tőlünk – jegyezte meg Betelgeuse.

– Nem csoda – fűztem hozzá.

– Kívánja, hogy idehozzuk?

– Természetesen, persze ha nem ártanak neki.

Láttam, amint célba vették az embert. Egy kis rakéta húzott keresztül a képen. Betelgeuse várt, és egy kissé feszültnek látszott.

– Mi történt? – kérdeztem, és próbáltam megérteni a képernyőn látottakat.

– Elkerülte a mentőzsinórt.

Betelgeuse újból befogta a célpontot és újabb rakétát lőtt rá. Láttam, hogy a cél fölé ért, azután megállt. – Igen egyszerű eszköz – magyarázta mosolyogva. – Mivel nem akarja, hogy megmentsék, egy kis erőszakot alkalmazunk.

– Mi ez tulajdonképpen?

– Ezekkel a kötelekkel szoktuk az űrhajó romokat eltakarítani. A kis rakéta úgy van programozva, hogy azt csinálhat vele az ember, amit éppen akar. Láthatja, hogy most ért a célponthoz, és várja a további instrukciót. Most rákapcsolok az erős mágneses térre.

– Hát ez egyenesen csodálatos – mondtam.

– Igen, mindenesetre nagyon hasznos.

Betelgeuse megnyomott egy gombot és az a fickó, odakint, mintha sokkot kapott volna, már jött is a hajó felé, s valószínűleg csak a légzsilipben tért magához.

A liftajtó kinyílt. A fogoly elé siettem Betelgeuse-t és a többieket megelőzve. Okosan tettem, mert a jövevény egy gránátot szorongatott a kezében. Amikor engem észrevett, visszadugta a gránátot az övébe. Kilépett a liftből és kezdte levetni a sisakot.

– Nem tudlak megölni, Dick – mondta. Rhodes ezredes volt. – Még mindig nem húztak nyársra?

– Nem, még nem. És úgy látszik, hogy nincs is szándékukban, mert vissza akarnak juttatni a Földre – válaszoltam.

– Csak trükk az egész. Azt akarják megtudni, hogy mi a leszállási programunk.

– Nos, Betelgeuse mi a véleménye a barátom vádaskodásáról? – kérdeztem.

– Minden további nélkül leszállhatnánk, csakhogy az túlságosan nagy pánikot jelentene odalent. Lépjenek érintkezésbe a Földdel, és kérjenek tőlük tanácsot.

– Micsoda? Mondjuk meg nekik, hogy engedjék oda magukat? Azt már nem – tiltakozott az ezredes hevesen.

Betelgeuse jelt adott és a hajó elindult.

– Mit akarsz csinálni? – kérdeztem Rhodestól.

– Semmit – válaszolta.

– Betelgeuse, beszélhetek a Földdel? – kérdeztem.

– Természetesen.

Rhodes haragosan nézett rám.

Odamentem a kommunikációs műszerfalhoz.

– Halló, Föld! A Földet hívom, Föld jelentkezzék! – mondtam. Csak kattogás hallatszott. Újból és újból megpróbáltam.

– Itt a Föld, ott ki van? – jött be végre a nagyon halk hang.

– Halló Föld. Itt Warboys a Redscoutról. Vétel!

– Gratulálunk. Azt hittük befellegzett. – Azután egy pillanatig csönd volt.

– Warboys – hallatszott az angol személyzeti főnök hangja. – Mi történt Rhodes ezredessel? Vétel!

– Itt ül mellettem, de a hajónk tönkrement és most annak a flottának a vezérhajójában vagyunk, amely a 45°-os heliocentrikus irányból jött. Szeretnék engedélyt kérni, hogy Angliában leszállhassunk. Vétel!

– Köszönetünk a mentőhajónak, és megadjuk az engedélyt a leszálláshoz. Vétel!

– Köszönöm. Vétel és vége.

– Hát, a földi ellenőrző állomás hangja most az egyszer nagyon elégedettnek hangzott – mondta az ezredes. – Csak tudnám, mi lesz ebből az egészből.

Komolyan néztem Betelgeuse-re. Ő pedig udvariasan viszonozta tekintetemet.